Pápa

Pápa

1841 - 1843

Kapcsolódó versek

1842. április 12.

Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,
Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten,
A másik hajnalodva rózsaként dereng.
Ohajtom én: legyen hő kedveződ a végzet,
 Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet!

1842. tavaszán

1

Mennydörg az óriás kürt
Lehelnek ajakán.
Örvendve nyúl ezer kar
Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben
Szikráznak a szemek,
Telt a kebel dicsétől
Harc nagy reményinek.

Jaj annak! aki ellen
E nép kardja száll.
Jaj annak! sorsa lészen
Gyalázat és halál.

Még egyszer zúg riadva
A szélvészhangú kürt
S az alemann seregre
A dúló szittya tört.

S vérnek patakja árad
Az eltiport mezőn,
Kietlen rém-halommá
A holtak teste lőn.

Még vínak oly erősen,
Oly fáradatlanúl!
A szittya kar csapásin
Sok alemann kimúl.

De nyugot népe nem fogy,
Elhullott száz helyett
Konrád hatalmas szóval
Idéz új ezeret.

És haj fordít a kockán
Az inda-végezet,
És haj a magyaroknak
Romlása érkezett.

2

Zajtalan áll a
Gyász-arcu csatahely,
Bátor leventék
Elhullott ezrivel.

Győzött a teutón.
A hosszu harc után
Rabság Lehelnek,
Megtörött had román.

"Rablók! hogy többé
Reánk ne törjetek:
Akasztófára
Egyig most veletek!"

Mond nagy kevélyen
A győző fejdelem,
És a bakóknak
Vad serege ott terem.

"Vezér, jer, illet
Elsőség tégedet,
Elő, hadd lássuk
Félt hősi képedet.

Olyan magasra,
Miként én, emelt-e
A magyaroknak
Hatalmas istene?"

'Fejdelm, oh látnom,
Határtalan kegyed,
Azért hadd kérjek
Tőled tehát egyet:

És teljesítsed,
Kivánatom csekély.'
Előre lépve
Ekkép Lehel beszél.

'Éltemnek a kürt
Olyan hű társa volt,
Mellette vívtam
Sok véres viadalt.

Halálom tőle
Örökre elszakaszt;
Engedd utószor
Megharsogtatnom azt!'

S megriad a kürt
Lehelnek ajakán,
Miként oroszlán
Erdői vad tanyán.

S hogy harsogtatta
Dörgőleg mindenszerte,
Konrádnak álla
És véle őt leverte.

'Te felmagasztalsz,
És én a porba váglak!'
S megy büszke-bátran
Elébe a halálnak.

1841. december

Ádáz koporsó zordon éjjele!
Mivé tevél te oly sok örömet?
Mivé tevél te annyi szép reményt?
Mely zsenge a szülői szív felett,

Mely egy kéjparadicsomot igért
Rózsás jövendő boldog karjain;
Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
Csak romja áll még: a keserv, a kín!

Oh, a szülők! ha sorsok vészt zudít
Keblökbe dúlni és pusztítani:
Ki fog miként egy égnek angyala
Bút űzve rájok felmosolygani?

Nyugodjatok meg, szerető anya!
S te bús atyának gyászló kebele!
Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
Temetve itt e sírnak mélyibe.

Hol a teremtő széke tündököl
Felhők felett a csillagezreden:
Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
Leng ottan rátok csendes éjeken.

És e sugár az ő szép szelleme!
Az angyalok között ott múlat ő,
Imádva istent, hogy boldog legyen
A kor, mely a kedves szülőkre jő.

S örvend előre a jövő felett:
Midőn az alkotó székéből int,
S a drága magzat, s a kedves szülők
Egymást vigadva ölelik megint.

1842. nyarán

Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.

Hej kisleány, pillantatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.

De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Úgy nő rózsa tövis helyett.

1842. február

Németből Claudius után

Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé,
Jer, és törűld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel;
Itt jóizű az étel este,
S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd,
Mert úgy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak,
Ő, amint hírelik,
Mindennap sűltet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.

Adj isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van;
Hogy minket békében tarthasson,
Éj s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép és fris tej és vaj;
S hát kell-e több nekünk?

Elég ez úntig póri népnek;
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég!

A hold ezüstlő súgarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekeim, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
O én irígylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!

1842. június

1

Némúl a hangszerek zenéje,
A függöny felrepűl,
S az arcokon kiváncsiságnak
Csendes figyelme űl.

És ékes színpadon a múzsa
Kegyelt papnéja áll,
Bájlóbb a kikelet kertjének
Minden viráginál.

És oh midőn szavak születnek
Az ajkak bíborán,
Nem, így nem énekel tavaszkor
Pacsírta s csalogány.

S mit benne látsz megtestesűlve:
Erény és szerelem;
S a néptömeg, varázslatánál
Kéjtengerré leszen.

Hódolva a dicső müvészet
Magasb hatalminak,
Éljenzaj és örömkiáltás
És tapsok hangzanak.

De a zajongó nép között áll
Az ifju mereven,
Ah érzeményi zavarának
Nyelvet, szót hol vegyen?

Egy új világ nyilik szivében,
Egy új édenvilág,
És benne lángoló szerelme
Az illatos virág.

2

A barnaleples éj
Nyugalmat osztogat,
De ah! az ifjunak
Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén,
Szerelmi, égető,
Mely tarka gondolat-
Füzért tünődve sző.

"El, el! meglátni őt,
Az égi szép szemet.
Amelynek e kebel
Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd
Angyalvonásokat,
Melyeknek bájain
Szív és ész elakad;

S a tündértermetet,
S a hullámzó kebelt,
Hol a kecs istene
Két rózsatrónt emelt.

Meglátni, asszonyok
Legszebbje tégedet,
Minőt az ég csupán
Egyszer teremthetett!"

S az ifju elsiet
Szerelme vágyiban
A kedves hely felé,
Hol istennője van.

"Ti ablaki fölött
Irígy őrkárpitok!
Pillantanom reá,
O kérlek, hagyjatok."

Rejtsétek a szobát
Hiven, o kárpitok!
Szivszaggató, miket
Az ijfu látni fog.

Csók és édes szavak...
S szerelmi jelenet...
S o bűn, o förtelem...
Szerelmet.. pénz vehet!

3

Színházba seregesen tódúl a nép,
Csudálni a müvésznő érdemét;

S míg hangja lelkesűlt szivekbe hat:
Új és új érdemkoszorút arat.

S az ifju? ... Az ifju tetszés-zaja
Fel-felzeng bájoló játékira;

De ah! titkon folyó könyűiben
Kihalt a néma, kínos szerelem.