
Pápa
1841 - 1843
1841 - 1843
Németből Heine után
Te szép halászleányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s űlj le oldalamhoz,
És nyujtsd nekem karod.
Fejecskéd tedd szivmre,
S ne félj, ne oly igen,
Hisz gondtalan naponként
Jársz a vad tengeren.
Tengerhez szűm hasonló,
Van rajt vész, ár, apály;
És mélyen fenekében
Nem egy szép gyöngy is áll.
1
"A kárhozat örök tüzére!
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.
Inkább hivém, hogy ... eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kígyófulánkkal mérgezed!
Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.
Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.
Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."
S mit a kétség setét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.
Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.
Az éjtakarta bűntanyának
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.
"Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.
Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!
S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.
Ne add nekem hűséged eskét,
Nem kell az eskü énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.
Kincsért szerelmet, s így egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"
2
Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.
Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:
"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.
Én és szeretni - balga gondolat!
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'
"Az ördögökbe - el tehát veled!"
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.
És újra nyájas és újra veszteget,
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!
Szegény fiú! eljártak az idők,
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.
3
"Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.
Gyúlaszd még egyszer e szűt
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.
Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,
Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.
Hosszú lesz bujdosásom,
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."
És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.
'Nem ifju, menni nem fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én megyek el.
És most a búcsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:
Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.
Tudom, szived lángola,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?
Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.
Im, kincsed, gazdagságod,
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.
S vedd még ez egypár könnyet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'
S tovább nem szólhat Ida -
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.
4
És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.
S tán mondanom nem is kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.
S az esküt nem zavarja
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.
Küzdő gerjedelmek... fény,... homály,... csapongó
Vágyak és remények tarka serege!
Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
Ah! ki festi le?
Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
Honnan e feszítő érzet keblemen?
S szomjazó hevökben e zajongó vágyak
Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
Merre szűntelen?
Mely varázserőnek bűvös ihletése,
Ah, mi készti zengő dalra lantomat?
És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit?
Mert a húr beszélni szívem érzeményit
Nem lel hangokat.
Messze, messze szállnak érzeményim innen,
Ó a puszta föld ez nem az én hazám;
Itt a bús valónak hervatag körében
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
Mi mosolygna rám?
Fent, elérhetetlen égmagas tetőkön
Istenszép alakkal rózsafényben áll,
Mely után epedve küzd a hév indúlat,
Mely után e szívnek dobbanása gyúlad,
Ott az ideál!
Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban
A hajnal biborszín leplén, szép alak!
Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
S szende fényhomályán a merengő éjfél
Holdsugárinak.
És ha zúg a szélvész tomboló csatája,
És ha nyögve sír a berki csalogány;
És te lengsz előmbe, hogyha sujta bánat,
S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
Kíncsaták után.
Lelkesűlt idegről száll feléd az ének,
Forró érzeményim szállanak vele;
Óh ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
Halld meg a sovár szűt, égi ideálom
Tiszta kebele.
Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,
Jőj egy pillanatra, túlviági lény!
Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
Idvezűljek én.
Hervadok, teérted hullanak virágim,
Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;
Légy keserveimnek édes, égi bére,
Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva tőled e világ határa,
Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad!
Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel,
Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével,
Nélküled haj éltem kín és kárhozat!
Dalra, dalra, néma húrok!
Lengj előmbe, ideál;
Hagyd hevűlni képzeményim
Égi fényed bájinál.
S száll egéből ideálom,
És az ott - mely rózsaszál?
Ah a lyányka ablakából
Ablakomra kandikál.
S ideál és szép leányka
Engemet hevítenek.
Kit tekintsek, kit daloljak?
Mondjátok meg istenek!
Képzetem varázsalakja!
Tünj egedbe, tünj tova;
Való kell a föld fiának,
S költő - nem a föld fia?
Németből Schiller után
Forrás mellett űlt a gyermek,
Koszorúkat kötözött,
S látta őket elragadtan
Tűnni a habtánc között.
Éltem így röpűl, miként a
Forrás, fáradatlanúl,
S mint a koszorúk, sietve
Ifjuságom elvirúl.
Ne kérdjetek, mért busongok
Éltem rózsaidején;
Minden örvend és reményel
A tavasznak jövetén.
Ámde az új természetnek
Ébredő hangezrede
Kebelemnek rejtekében
Csak nehéz bút kelthete.
Nem vidítnak a vigalmak,
Melyeket nyujt a szép tavasz;
Egy köt engem csak: közel van,
S mégis messze tőlem az.
A kedvelt árnykép elébe
Vágyva nyujtom karomat,
Haj! nem érem el s ez érzet
Csillapítatlan marad.
Jőj le, jőj, o szép leányka,
Hagyd kevély lakod falát,
Majd virágit a tavasznak
Kebeledbe hintem át.
Ime, dal zeng a berekben,
S tiszta zajjal jár az ér;
Egy boldog szerelmü szívpár
Kis kunyhóban is megfér.
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.
De míg az ifju megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
Az ifju s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifju dalt zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.