Szalkszentmárton

Szalkszentmárton

1845 - 1846

Kapcsolódó versek

1846. március 10. előtt

Amott a távol kék ködében
Emelkedik egy falu tornya sötéten;
Van egy fehér ház e faluban,
Hol egy fekete szemü lyányka van.
E lyányka, e lyányka,
E fekete szem,
Ez bánatom és örömem
Százszínű szivárványa.

1846. március 10. előtt

Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!

1845. aug. 20. - szept. 8. között

Arcképemmel, lelkem arcképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom, ha senkinek sem tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!

Lelkem egy könyv, amely mindig nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is - a sok forgatásban
Össze is van az szaggatva már.

Lelkem gyűrü, egy acélgyürű; de
Láthatsz benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta becsület.

Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Mely soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket... csak egy, csak egy esetben:
Hogyha rászáll szép tekinteted.

Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! - a villám
Tölgyeket sujt, nem virágokat.

Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén...
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És mennyországról lemondok én!

1846. március 10. előtt

Legyen átok a földön,
Hol ama fa termett,
Amelyből énnekem
Bölcső készítteték;
Legyen átkozott a kéz,
Mely e fát ülteté,
És átkozott az eső s a napsugár,
Mely e fát felnövelte!... -
De áldás légyen a földön,
Hol ama fa termett,
Melyből nekem majd
Koporsó készűl;
Áldott legyen a kéz,
Mely e fát ülteté,
Áldott az eső s a napsugár,
Mely e fát felnövelte!

1845. aug. 20. - szept. 8. között

Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harc?
Oh leányka, e véget nem érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell oly sokat szenvednem,
Oly sokat, amennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltül estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj;
Most sem éjem többé, sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,
De reám nem édesgethetem:
A galamb félénk madár... tovább száll...
Elriasztja dobogó szivem.

Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a kétségb'esésnek
Óráján keresztüllőjem őt!

1846. március 10. előtt

Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. -
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!