Szalkszentmárton

Szalkszentmárton

1845 - 1846

Kapcsolódó versek

1846. április 10-24.

Ült a lyányka boldogan tünődve
Sziklaparton a tenger fölött,
És akit várt, akiről tünődék,
Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag,
De a tenger nem gondolt vele;
A9 leányra nézett kék szemével,
S így sohajta hullámkebele:

"Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
Jőj le, ha van benned irgalom,
Jőj s fürödjél bennem... üdvezűlök,
Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Földiszítlek, mint menyasszonyát még
Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag
Mélységemnek minden gyöngyeit;
S elveszíti ragyogásaiktól
Szeme fényét, aki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
Messze viszlek innen téged el
Napkeletre egy szigetbe, amely
Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány,
S híg gyémánt a tiszta levegő,
S a mezőnek minden órán új s a
Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
S szebb a tél, mint itt a kikelet,
S madarak a hópelyhek... mig esnek,
Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Napkeletre szigetembe viszlek,
Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, ülj beléje, lyányka,
Ringatom majd oly szelídeden,
Hogy elalszol; és mire fölébredsz.
Ott leendesz a szép szigeten."

Esdekelve így beszélt a tenger;
A leány nem érté meg szavát,
Nem fejté meg a rengő haboknak
Suttogó, egyhangú moraját.

És akközben kész lett koszorúja,
S akit várt, az ifju megjöve,
És látá az érkezőt a tenger,
S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna...
Eltünének sűrü fák mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s az
Éj sötét kárpitja elfödé.

Másnap reggel vitorlás hajón a
Boldog ifju a tengerre szállt;
És a tenger jókedvvel, nyugodtan
Vitte őt a messzeségen át.

"Menj, menj, ifju", gondolá magában,
"Sok szerencsét vándorlásodon;
De halálod lesz az óra, mely e
Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek,
Mert a lyánytól messze távozol;
De ha vissza, a leány felé jősz,
Minden vészemmel találkozol."

A leányka ott állt nemsokára,
Ahol tennap koszorút kötött;
Koszorúja összetépve fekvék
Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti
Végtelenben járt tekintete,
Mint elfáradott galamb, amelyet
A sas helyről-helyre kergete.

"Itt volt. Elment, elment mindörökre,
Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
Itt hagyott, oh, engemet... kettőnket:
Engemet és a gyalázatot!"

Igy panaszlá a leány keservét,
És a tenger meghallotta azt,
És egyszerre nagy birodalmában
Minden alvó habot fölriaszt;

És után küldé a hajónak,
Mely a csábitó ifjút vivé,
S a hullámok a hajót s az ifjut
Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: "Te szegény teremtés,
Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az, akit szerettél,
Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már tenéked?
Karjaimba vesd le magadat,
Hadd legyek koporsód... eltemetlek,
Tégedet és gyalázatodat."

Amit egykor nem értett a lyányka,
Most megérté a tenger szavát;
Leugrott a szikláról, s a tenger
Eltemette őt s gyalázatát.

1846. január

Shelley után angolból

1

A jégeső szakad,
Fehérek a habok,
A tajték táncol, és
A villámlás ragyog -
El, el!

A mennydörgés ropog,
A forgószél kereng,
Harangok zugnak és
Az erdők rengenek -
El, el!

Mint tenger, mozg a föld,
Rajt minden rombadől,
Ember, állat, madár
Elbújt a vész elől -
El, el!

2

"Egy vitorlánk van... a
Kormányos halovány;
Ki merne szállani
Most csónakunk után?"
Az ifju szólt.

A lány felelt: "Evezz,
Taszítsd a csónakot!"
S jégzápor és golyók
Borítják útjokat
A tengeren.

A kék őrtűz lobog;
Némán villámlanak
Az elsűlt fegyverek;
Elnyelte hangjokat
A fergeteg.

3

"És látsz-e? s hallasz-e?
S nem retteg-e szived?
S nem szállunk szabadon
A vad tenger felett
Én és te?"

Egy tengerészköpeny
Fölöttök a fedél;
Együtt ver kebelök,
És suttognak kevély
Örömben.

Mozgó hegyekbül áll
A vészes óceán,
Kelnek s enyésznek a
Habok egymásután
Köröskörül.

4

A várudvarban, a
Kapusnéhoz közel,
Áll, mint megvert kutya,
És szégyen marja fel,
A vőlegényt.

Rémes kisértetként
A zsarnok őszapa
Áll a toronytetőn...
Hangjához képest a
Vihar szelíd;

S hallatlan átkokban
Kívánja a halált
Lyányának, ki legjobb
És legszebb s a család
Végtagja volt.

1845. aug. 20. - szept. 8. között

Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj énnekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda...

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Énhozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
S az égről a nap a földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,
És a völgybe hegyről a patak:
Palotádból, lelkem szép galambja,
Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
A magasban hűvös levegő van,
A tavasz legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejősz, leányka,
Szerelemnek ékes tavasza;
Nem mulandó e tavasz viránya,
Mint az, melyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
Ahol látja a virágokat.
Titkos, rejtett kert szivem szerelme,
A hervasztó ősz rá nem akad.

Kell-é e kert, lyányka, és lejősz-e
Hajlékomba?... szűk s kicsinke bár:
Oh azért megférünk benne ketten,
Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
Ha otthagyod minden ékszered...
Mért is volna rajtad ékszer? úgyis
Elhomályosítja azt szived.

1845. szeptember 25-26.

Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele pénzzel ez a kövér erszény;
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá'dásul add a szeretődet.

"Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még százennyi lenne borravaló,
S id'adnák a világot rá'dásnak,
Szeretőmet mégsem adnám másnak!"

1845. aug. 20. - szept. 8. között

Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,
Mielőtt bezárkozik szemem,
Igy az égen, mielőtt az éj jön,
A szép alkony mindig ott terem.

Hej, leányka, akarod-e tudni:
Álmaimnak foglalatja mi?
Rövid az, de oly szép!... látlak téged
Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,
Ha szeretsz tán engem, oh leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán
Kebled értem soha nem hevül:
Akkor... akkor legjobb lesz alunnom
És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl
Az ítéletkor se engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
Mint a mennyben lennem nélküled!

1845. aug. 20. - szept. 8. között

Amióta szerelembe estem,
Igazán, hogy féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit
Józanan tőlem nem láttatok.
Amit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,
És jó reggelt, hogyha este van.
Isten hozott! mondom a menőnek,
S annak, aki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát meg porzónak veszem.
S mindez hagyján! de mikor szájamba
A szivar tüzes végét teszem...

Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka... illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa be!