Emlékezés Ponicsán Imrére

1917. június 21-én született és 1991. augusztus 24-én, 74 éves korában hunyt el Ponicsán Imre, kiskőrösi evangélikus lelkész. Születésének 100., valamint halálának 26. évfordulójának közeledtével rá emlékezünk.

1991. augusztus 24-én az Úristen hű szolgájának, Ponicsán Imrének szíve utolsót dobbant. Kiskőrös egyetlen olyan lelkésze, aki lelkésszé avatásától nyugdíjazásáig – sőt, a haláláig – az evangélikus gyülekezetet szolgálta.

A „Kiskőrösért posztumusz díj” átadásakor, 1991. október 23-án így emlékeztek meg róla: Ponicsán Imrét Raffay Sándor püspök szentelte lelkésszé 1940-ben Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. 1940. október 6-án került Kiskőrösre, mint segédlelkész. Innen származtak az anyai nagyszülők, sőt dédnagyapja, Rakssányi József is Kiskőrös főjegyzője volt már.

A fiatal segédlelkész szinte az első pillanattól elfogadtatta magát a kiskőrösiekkel. A hívek maguk verbuválta küldöttsége azzal a kéréssel fordult a püspöki hivatalhoz, hogy Ponicsán Imrének ne kelljen az előírt három évet segédlelkészként letölteni, szerették volna őt mielőbb beiktatott lelkészüknek tudni. A hívek kérése meghallgatásra talált: Raffay Sándor püspök úr engedélyével 1943. február 7-én Kiskőrös lelkészévé iktatták be Ponicsán Imrét.
1944. február 7-én kötött házasságot Sziráczky Katalin tanítónővel. Pár hónappal később kézhez kapta a katonai behívóját. Zentán kellett jelentkeznie, majd, mint tábori lelkész frontszolgálatra került. Levélben küldött prédikációin keresztül még innen is ápolta híveinek életét. A Szovjetunióban, az Oka folyó mellett esett fogságba, majd onnan 1946. október 16-án tért haza.

Négy gyermeket és nyolc unokát nevelt fel. 1983-ban került sor a nyugdíjazására, de lelkészi munkáját nem hagyta abba: vasárnapról vasárnapra szolgált főleg vidéken, de Kiskőrösön is. S, hogy milyen lelkész, milyen ember volt? Fáradhatatlan!
Szívügye volt az imaház építése-szépítése, de még inkább az erdőtelki templom sorsa, amelynek tervezéséről, az építkezés engedélyezéséről az Állami Egyházügyi Hivatal hallani sem akart, de Ponicsán Imre addig dolgozott az ügy érdekében, míg álma megvalósulhatott.

Figyelemmel kísérte, két keze munkájával segítette a jelenlegi lelkészlakások felépítését, pedig már nyugdíjazása előtt állt, saját háza készen várta, ráadásul szívpanaszai is egyre erősödtek.
Ötvenhárom évi szolgálata során beépült sok-sok család életébe. A kezdettől vezetett lelkészi naplója alapján pontosan felidézhető, melyik családtag milyen egyházi szertartásán a Biblia melyik igéje szerint prédikált.
Kapcsolatai rendkívül széles körűek voltak. Ennek igazolására csak fel kell lapozni azokat az emlékkönyveket, amelyek a különféle egyházi, társadalmi, családi események résztvevőinek bejegyzéseit őrzik.

Mégis családunk számára hagyta hátra a legszebb emlékkönyvet, amelynek címe: Szeretet. Minden egyes lap szélén, szinte láthatatlanul ott van nagyapa kézzel írott halk imája: „Deo volente! Ha Isten akarja, és élünk!”
Hisszük és tudjuk, hogy nagyapa szeretete Istenünk akaratából nemcsak nagymama, hanem gyermekei, kilenc unokája és nyolc dédunokája szívében is tovább él. Olyan, mintha Istenünk igéjével tanítana továbbra is bennünket: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek...” (Róm 13,8)

Ponicsán Katalin és Ponicsán Erzsébet

(Forrás: Evangélikus Élet, 2011. augusztus 14–21.)