Szatmár
1846; 1847
1846; 1847
Ilyen óriást, mint
Én vagyok, ki látott?
Ölemben tartom az
Egész mennyországot!
Borúlj rám, borúlj rám,
Édes mennyországom,
Felhőtlen szép egem,
Fényes napvilágom!
Istenem, istenem,
Miért is teremted
Olyan parányinak
Az emberi keblet?
Boldogságom nem fér
Igy egészen belé,
El kell tékozolnom,
El kell sírnom felét.
Megjövendöltem én,
Hogy boldog leszek még.
Hogy a bú nálam csak
Átútazó vendég.
Elmentél, messze is
Jársz immár, búbánat,
Csak eredj! képpel sem
Fordulok utánad.
Nézd, kedvesem, nézd, a
Nap még le sem mene,
Mégis már javában
Szól a filemile.
De hiszen ez nem is
Madár danolása,
Hanem csókjaidnak
El-elcsattanása.
Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem...
Csókzáporos tavasz!...
Virágos szerelem!...
Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny,
Egy könnycseppecske csak,
És mégis kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem.
De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja, süt...
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pípafüst!
Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny,
Egy könnycseppecske csak,
És mégis kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem.
De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja, süt...
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pípafüst!
Jó ideje lement a nap,
Le is szállott már a harmat,
Már a hold is magasan van,
Éjfél is lesz innen-onnan.
Mit csinál mostan Juliskám?
Összetette kis kezit tán,
S imát mond: ha imádkozik:
Tudom, értem imádkozik.
Mit csinál mostan Juliskám?
Már régen el is aludt tán;
Ha elaludt és álmodik:
Tudom, felőlem álmodik.
S ha Juliskám se' nem alszik,
Se' pedig nem imádkozik,
Hanem csak úgy gondolkodik:
Tudom, rólam gondolkodik.
Gondolkozzál, gondolkozzál,
Gyönyörűséges virágszál!
Gondolataid olyanok,
Mint azok a szép csillagok.
És vajon a csillagokat,
Juliskám, nem te gondoltad?
Te gondoltad ki ezeket,
Mikor szerelmed született.
Jó költőnek tartanak, s hogy
Az vagyok, én is hiszem,
De azért te ne magasztald
Verseimet, kedvesem.
Te előtted elpirúlok,
Hogyha dícsérsz engemet,
Oh mert érzem, hozzád képes
Érzem kicsinységemet.
A legkisebb gondolatban,
Mely fejedben tündököl,
A legkisebb érzeményben,
Mely kebled dagasztja föl,
Szemed egy pillantásában,
Mely titkon felém röpül,
Egy hangodban, mely futólag
Csengi lelkemet körül,
Egy mosolygásodban is több
Költészet van, kedvesem,
Mint az ötszázötven versben,
Melyet írtam összesen.
Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!
Óh, ha birhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kisleányt!
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.
Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már.
Mondd, hogy engemet szeretsz,
És ez a szó életemnek
Egy új teremtője lesz.
Én szeretlek, és szerelmem,
E végtelen áradat,
Mint a földet az özönvíz,
Eltemette multamat.
Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.
Mit határzasz?... Már látásod
Megépíté mennyemet;
Oh leányka, ezt a mennyet
Nem szabad ledöntened.
Im, letérdelek előtted
S esdve nyujtom föl karom;
Vonj föl engem kebeledre,
Vagy borúlj rám, angyalom.