Visszalépés az alapértelmezett megjelenítésre
Történelem

Történelem

Kialakulás és korai történet

A Bács-Kiskun megye közepén fekvő Kiskőrösi Kistérség legmeghatározóbb települése Kiskőrös, az egykori és jelenlegi járási székhely. A gazdag régészeti leletek bizonyítják a környék vonzerejét, már a bronzkorban és a rézkorban is megtelepedtek itt a különböző kultúrák. A természetföldrajzi adottságok, valamint vadban és halban gazdag élelemszerzési lehetőségek biztosították a megélhetést az itt letelepedőknek. A vatyai kultúra népéhez köthető, 2016-ban előkerült középső bronzkori (Kr. e. 2000—1500) központ gyönyörű arany és bronzleletei országos hírnevet hoztak a településnek. Későbbi korokból jól kimutatható a szarmaták, még inkább az avarok jelenléte, a vágóhídi dűlőben előkerült avar „hercegkisasszony” sírja és melléklete egyedi ritkaság, gyönyörű állapotban megmaradt ékszerekkel.

A kutatók a fellelhető oklevelek tanúsága szerint az első, Kiskőrös településre vonatkozó adatot 1396-ból valószínűsítik.


Kurus possessio említése egy 1396-os, Zsigmond-kori oklevélben

A fejér megyei, solti székbeli Kurus 1433-ban már Kwrus-ként szerepel egy oklevélben, először a Derecskei, majd a Mikolai nemesi család birtokában volt. Több XVIII. századi forrás, valamint egy Gróf Batthyany József kalocsai érsektől származó levél (1774) is tanúsítja, hogy a dúlás előtti településnek oszlopos temploma is volt. A középkori község elpusztításáról Pósa István capellus magistertől tudunk, ő a szomorú esemény napját is pontosan leírta: 1529. április 8. A török uralom alatt azonban a település házait a seregek földig rombolták, a lakosság nagy része vagy elmenekült, vagy elhurcolták. Megmaradt mindazonáltal a közeli Szücsi családról elnevezett falu, István, majd 1560-ban György adót fizetett a törököknek. Nevüket viseli ma a város melletti erdő, mely a Kiskunsági Nemzeti Park része.

A felszabadító háborúk során a török elleni vitéz küzdelem jutalmaként 1691-ben a pomázi Wattay-család kapta adománybirtokul a falut hat pusztájával: Cebével, Csengőddel, Kaskantyúval, Kisbócsával, Tázlárral és Tabdival. Mivel munkaerő híján a kapott vagyon kiaknázása nem volt lehetséges, a földesurak, Wattay János és István 1718-ban, akárcsak az országban sok helyen, betelepítésekkel pótolták az elnéptelenedett pusztaságot, az északi vármegyék szlovák nyelvű lakóit hozták ide.


A kiskőrösi Wattay-dombormű

A XVIII. század során végbement lassú berendezkedés eredményeképpen az 1780-as évek közepén már ötezer lakosa volt Kiskőrösnek. Ebből az időből származik a város pecsétje is, amely később a címer alapja lett. 1784-ben II. Józseftől mezővárosi rangot és vásárjogot kaptak a kiskőrösiek. A rendszeresen elmaradó adóbevételek, a birtokhálózat nem kiépített volta és a gabonatermelésre alkalmatlan homokos területek miatt a Wattayak örökösei (Teleki, Kubinyi, Okolicsányi, Soós családok) az 1840-es években eleget tettek a Blázy I. Lajos evangélikus lelkész által elindított folyamatnak, különösebb feszültségek nélkül megindult az önkéntes örökváltság. A megegyezések során a lakosság saját erejéből folyamatosan fizette ki a földesurakat, majd kölcsönök felvételével megvásárolták a határ birtokait. A sok igénylő közt szétosztott földvagyon elaprózódott, meghatározva a település kis és törpeparcellás jellegét, melyek hatékony kiaknázására egyetlen lehetőség mutatkozott.

Egy 1791-es szerződés alapján a Wattayak engedélyezték a mai Izsáki út melletti homokos, számukra értéktelen területek szőlővel való beültetését, melyhez a jobbágyság 1815-ben fogott hozzá. A 750 hold nagyságú terület hamar elfogyott, s a tiltó határozat ellenére az ültetések tovább folytatódtak. Ebből az időből származnak az Öregszőlők és a tabdi Újszőlők. Mivel az uraságok elővásárlási joggal rendelkeztek, a borkészítés számukra is kifizetődő tevékenységgé vált, 1860-ra már 939 hold terület volt betelepítve, többségében kadarkával.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során Kiskőrös lakossága is csatlakozott a honvédő háborúhoz. Területén kiképző tábor működött, mely biztosította a megfelelően képzett utánpótlást a Magyar Honvédség számára. A bukás után a várost közvetve érték retorziók: az 1853-ban kiadott úrbéri pátens, (mely központilag szabályozta a korábban megkezdett jobbágyfelszabadítást) alapján a korábban befizetett összegek jelentős részét a régi-új hatalom nem fogadta el. Így, bár a felszabadítás magvalósult, ehhez további súlyos kölcsönökre volt szükség, melyeket csak az 1880-as évekre sikerült nehézségek árán törleszteni.

Az önkényuralom éveiben, 1861-ben készíttette el a város vagyonosabb polgárainak adakozása nyomán a budapesti Gerenday és fia kőfaragó cég a világ első köztéri szobrát Kiskőrös legnagyobb szülöttének, Petőfi Sándor költőnek. Az adószedés miatt beszállásolt császári katonaság fegyveres atrocitásai és egy helytartói vizsgálat miatt a felállítás csak egy évvel később, 1862 augusztusában volt lehetséges, a helyi evangélikus népiskola előtt kialakított parkban.


A világ első köztéri Petőfi-szobra

A modern Kiskőrös

Az 1867-es kiegyezés akárcsak az ország többi részét, Kiskőröst is jórészt pozitívan érintette. Az 1854 óta császári szolgabírói kerületként működő térség az 1871-es községi törvény nyomán szolgabírósággá alakult, mely az 1880-as évekre önállósodott a solti alsó járásból, s immár Kiskőrösi Járásként, főszolgabírói hivatallal funkcionált, mellyel a továbbiakban biztosítva volt Kiskőrös központi szerepe. A századforduló környékére arculatában is megváltozott a község, 1893-ban adták át az impozáns Városháza épületét, 1906-ban felépül az első községi szociális intézmény, a Sárkány menház, 1914-ben a Szarvas Fogadó, valamint hozzáfogtak a már ekkor működő Polgári Iskola új épületéhez is.

A legjelentősebb változást azonban a filoxéravész nyomán kialakult szőlőtelepítési hullám jelentette. A rezisztens homoktalajokban nem élt meg az ország borvidékeit elpusztító kártevő, így a területek értéke felértékelődött, 1890-re 1.040 hold, 1913-ra pedig 3.870 hold volt betelepítve! Sok család megélhetését jelentették az új birtokok, Kiskőrösnek korábban nem látott fellendülést hoztak. A fellendülést az is erősítette, hogy 1882 decemberében átadták a Budapest-Zimony vasútvonalat, így a község bekerült az ország gazdasági vérkeringésébe. A Budafokról érkező borkereskedők előszeretettel vásárolták a kiskőrösi kadarkát, rizlinget, ezerjót, oportót.

A XX. század elején, 1910-ben Kiskőrösnek már 11.562 lakosa volt, gazdasági, kulturális intézményei, valamint a társadalmi életet koordináló egyesületei (Úri Casino, Keresztény Iparos Olvasó Egylet, Népkör) a környező települések kulturális központjává emelték. A döntő többségében evangélikus lakosság mellett szépen gyarapodott a község többi felekezete is: a római katolikus, református, baptista vallásúak száma ekkor indult látványos növekedésnek, míg a zsidó hitközség a környék egyik legnagyobb közösségévé fejlődött. A község vezetői rendszerint a magyar birtokos családok (Teplitzky, Safáry, Sárkány, Raksányi, stb.) közül kerültek ki, de egyre inkább beleszólhatott az ügyek intézésébe a kisszámú iparos és kereskedőréteg is. A lakosság döntő többsége kisbirtokos, és/vagy napszámos volt, ők nehéz körülmények közt, kemény munkával tudtak csak boldogulni.                 Piac a főtéren a 10-es évek elején.JPG


Piac a főtéren a századfordulón

A lendületes fejlődést először az első világháború eseményei törték meg. A tisztítótűzként várt, Szerbia elleni büntetőhadjáratnak induló háborút korábban nem látott lelkesedéssel várta a lakosság egy része, azonban hamar bebizonyosodott, hogy az egyre több fronton harcoló központi hatalmak nem képesek az antant legyőzésére. A lövészárkok elnyelték a kiskőrösi katonákat is: a többségében a kecskeméti 38. gyalogezredben harcoló bakák közül 420-an estek el az 1918-ig tartó pokolban. A háború végére a gabona lefoglalások, beszolgáltatások, jegyrendszer és tűzifa hiány miatt az elégedetlenség a tetőfokára hágott, s a háborús vereség hírére összeomló és anarchiába hulló Monarchia forradalmai Kiskőröst sem kerülték el.

1918. november 2-án lázadás tört ki a vasúti pályaudvaron: a főszolgabírói hivatal csendőreit lefegyverezték, Revaló Pált, a község főjegyzőjét, elűzték, az őt védő Pongrácz Dénes írnokot pedig megölték. Az anarchiának végül a Budapestről érkező hivatalos katonai erők vetettek véget. A Károlyi-forradalom eredményei nem voltak tartósak, éppen hogy megindult az élet az újonnan megalakult Nemzeti Tanács irányításával, felkészülve a földosztásra, amikor 1919 márciusában megalakult a Tanácsköztársaság.

Kiskőrös alapvetően konzervatív kisgazda beállítottságú település volt, a szociáldemokratáknak kevés, a kommunistáknak egyáltalán nem voltak híveik a községben. Ezért sem meglepő, hogy június hónap 22-én örömmel csatlakoztak a Dunapatajon kirobbanó spontán ellenforradalomhoz, melyet aztán Szamuely Tibor irányításával pár nap alatt levertek. Kiskőrösön Lévai Oszkár városparancsnok irányításával három felkelőt, Spang Józsefet, Szenohradszki Pált, Kutyifa Jánost akasztották fel a község főterén. A kommunisták uralmának a román megszállás vetett véget, akik augusztus 5 - november 15-ei itt tartózkodásuk alatt Kiskőrös iskoláit lelakták, megmaradt készleteit kifosztották, illetve a külterületen gyilkosságokat követtek el.

A románok helyett bevonuló Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg katonáit megváltóként várták. A katonai különítményesek által elkövetett fehérterror a községben nem volt jellemző, de a kommünben részt vállaltakat letartóztatták és a kalocsai börtönbe szállították. Lévai Oszkárt és társait büntetőperben ítélték el és Budapesten felakasztották.


Horthy Kiskőrösön 1920-ban

A kiépülő Horthy-korszakban Kiskőrös számos változáson esett át. A békés időszak lehetőséget adott lassú fejlődésre, melynek során a település a 30-as évek közepére tovább veszített falusias jellegéből. A trianoni megcsonkítás miatt a járást átszervezték, déli fele Kalocsához került. Az iskolaproblémák 1931-re rendeződtek, kialakult az állami iskolai hálózat, valamint befejezték a Polgári Iskolaépítése is. A társadalmi egyesületi élet tovább fejlődött, a Petőfi-kultusz kialakulása is erre az időre tehető: az 1922/23 szilveszterén megrendezett centenáriumi szilveszteri ünnep nyitotta meg, majd a Petőfi Irodalmi Kör 1924-es megalakulásával és a nagy nehézségek árán 1927-ben felállított Szentgyörgyi István féle Petőfi-szoborral folytatódott. Nemes célként ekkor jelentkezett a Petőfi-emlékmúzeum felállításának gondolata, melyre azonban csak 1953-ban került sor. Üde színfoltja, és azóta is hagyománya Kiskőrösnek a 20-as évek közepétől megrendezett szüreti ünnepség, felvonulással kísérve.

világválság súlyosan érintette a községet, legfőbbképp a szegényebb, mezőgazdaságból élő rétegeket. A korábban gazdagságot hozó szőlő kontrollálatlan telepítésével monokultúrát teremtett a határban, a válság idejére már csak filléreket fizettek literjéért. A 30-as években telepítését az állam megtiltotta, s az 1929-ben megalakult hegyközségekkel próbálta kordában tartani. Az 1934-ig elhúzódó nehézségek elől sokan öngyilkosságba menekültek.


Erdei Ferenc felvétele a kiskőrösi „emberpiacról” a válság idején

A Tanácsköztársaság miatt elharapózódó antiszemitizmus a 30-as évek közepére fejlődött igazi gyűlöletté. 1937-ben már fegyveres támadások történtek a zsinagóga és a zsidó lakosok ellen, melyet az 1939-től megjelenő zsidótörvények csak fokoztak. Kiskőrös izraelita közösségét a 40-es években már rendszeresen érték atrocitások. Boltjaikat bojkottálták, a csendőrök rendszeres razziákkal tartatták be a kirekesztő törvényeket. A német megszállás után, a magyarországi holokauszt során 1944 májusában a Nagytemplom körüli gettóba zárták őket, majd június 18-án az SS vonattal előbb a kecskeméti téglagyárba, onnan Auschwitz-Birkenauba szállíttatta őket, ahol 422 kiskőrösi zsidó mártírt gyilkoltak meg.

második világháború Kiskőröst is közvetlenül érintette. A Don-kanyarban és az orosz hómezőkön, valamint a magyarországi fronton harcoló kiskőrösi katonák közül 229-en estek el, ennek ellenére 1944-ig a propaganda hatékonyan titkolta a lakosság elől a történéseket, a német megszállás után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett. Október hónapban már a szövetséges légicsapásokból is kijutott a községnek, a hónap közepén, a sikertelen kiugrás és a Szálasi-féle hatalomátvétel után a térséget hadműveleti területté nyilvánították, és elrendelték a kiürítést, mely félig sikerrel is járt: az utolsó héten a járási és községi vezetés, a horthysta elit és az értelmiség egy része elmenekült a Dunántúlra. A szegényebb emberek nem kis részben Murányi György evangélikus lelkész biztatására helyben maradtak. A Kiskőröst védő magyar és német katonák a hónap folyamán aláaknázták a vasútállomás épületeit, melyet október 31-én éjjel a visszavonuláskor felrobbantottak.


Kiskőrösi bakák valahol Oroszországban…

November 1-én hajnalban a bevonuló szovjet katonák és a magyarok közt Erdőtelek területén alakult ki kisebb ütközet, mely orosz győzelemmel zárult. Sokkal nagyobb volumenű volt viszont a november 8-ai német páncélosokkal támogatott ellentámadás, melyre a Csukás-tó mocsaras részén került sor, s melyben elesett az orosz városparancsnok, Nyikolaj Kologyijev is. A szovjet győzelemmel végződő ütközet után végleg megnyílt az út a 2. Ukrán Front számára Budapest felé.

Budapest ostroma közvetve hatott Kiskőrösre, ugyanis a vasútvonal mentén levő településeken előszeretettel rendeztek be katonai kórházakat. 1945 januárjában mintegy 3.000 szovjet sebesült, beteg illetve kórházi személyzet tartózkodott itt, jelentős terheket róva a helyi lakosságra. A szovjet városparancsnokság a kezdetektől igyekezett a megalakult Magyar Kommunista Pártot támogatni, de a választásokon végül itt is a Kisgazdapártra érkezett a legtöbb voks. A „fordulat éveinek” legjelentősebb helyi eseményei voltak az 1948-as centenáriumi ünnepség, melynek keretében a magyar kormány vezetői Rákosi Mátyás, Dinnyés Lajos és Tildy Zoltán köztársasági elnök is a Szarvas Fogadóban ünnepeltek. Szintén ebben az időszakban, 1947-ben került sor a Potsdamban jóváhagyott csehszlovák-magyar lakosságcserére, melynek során a propaganda hatására 149 családot telepítettek át Kiskőrösről, többségüket a mátyusföldi Naszvadra. Helyükre 168 csehszlovákiai magyar érkezett.

Az 1949-re kiépült Rákosi-diktatúra alatt a terror mindennapossá vált, a vidékre jellemző beszolgáltatási versenyek, kuláküldözések és padlássöprések révén a lakosságnak ismét nélkülöznie kellett, a mezőgazdaság visszafejlesztése mellett ekkor került sor a község első nagyobb iparosítási programjára. 1951-ben megalakult a Kiskőrösi Vegyes Kisipari Termelőszövetkezet, majd 1952-től kiépült a Mezőgép telephelye. Kiteljesedni ugyanakkor nem tudtak, majd csak a 60-as évektől kezdődik sikertörténetük. Mivel a Kiskőrösi Járás községei a beszolgáltatási versenyekben rendre alulteljesítettek, 1953 elején a párt Központi Vezetősége megállapította, hogy a járási és helyi tanácsok az „ellenség kezébe kerültek.” Súlyosabb következmények csak azért nem történtek, mert a diktatúrában Sztálin 1953-as halála törést jelentett, az új miniszterelnök, Nagy Imre reformjait pedig mindenki lelkesen fogadta. Nem úgy a „Rákosi-Gerő-Farkas trojka” visszatérését 1954-től.

1956 „forró őszén” a kiskőrösi gimnazisták is csatlakoztak a budapesti forradalomhoz, tüntetést szerveztek a városháza elé, majd a laktanyához vonultak. Közben a Dózsa úti gépállomás dolgozói úgy döntöttek, hogy segítenek a tüntetőknek, sőt, a városközpontban éktelenkedő „felszabadulási” emlékművet igen gyorsan romba döntötték. A hatalom válasza kemény volt: repülőgépek szálltak fel a kecskeméti reptérről és a laktanyához vonuló tömegre sorozatlövéseket adtak le. A riasztólövések miatt szétszéledt csoport több tagja szerzett sérüléseket az útról felcsapódó repeszektől. A városházán Járási Nemzeti Bizottság alakult, nemzetőrséggel, munkájuk azonban nem teljesedhetett ki, mivel november 4-én egy szovjet gépesített ezred bevonulásával az eseményeknek vége szakadt. A vezetőket internálták, vagy bebörtönözték.


Szovjet páncélos Kiskőrösön 1956. november 4-én

A berendezkedő Kádár-rezsim diktatúrája 1963-tól kezdett puhulni. Az ezt követő két évtized óriási változásokat hozott Kiskőrös életében. Az iparvállalatok (Mezőgép, IGV-Telefongyár, KTSZ) térnyerésével a hagyományos mezőgazdasági jellegű község átalakult. A mezőgazdaság második kolhozosítása során a termelőket ismét szövetkezetekbe terelték. A szőlőművelés területén a Kossuth Mg. Szövetkezet volt a legeredményesebb.

A leglátványosabb mégis az arculat átalakulása volt: a városrendezés 1965-től kezdődő programja során elbontották a régi központ ódon, de sokszor különleges épületeit, helyükre új áruház, postahivatal, járási hivatal és művelődési ház épült. Felépült több új utca is, melyek a lakások kiosztása miatt a „Kádár/káder” dűlő nevet kapták. Az átalakítás csúcspontja az 1973-as év volt, mikor is Petőfi születésének 150. évfordulóját ünnepelte Kiskőrös. 1972. december 30-án, az Elnöki Tanács helyt adott a községi tanács kérelmének és a 16/1972. sz. határozatával Kiskőröst városi rangra emelte.


Kiskőrös központja a 70-es években

Az 1980-as években a szocialista világ súlyos válságot élt át, melyből kilábalni nem tudott. Az évtized közepéig az átlagembernek még sokszor nem tűnt fel a csőd felé sodródó rendszer, 1989-ben annál nagyobbat ütött a kalapács. A „biztos munkahelyek” tönkre mentek, az évek óta pazarló gazdaság összeomlott, maga alá temetve a politikai vezetést is.

Az 1990-től létező harmadik köztársaságban Kiskőrös önkormányzati joggal felruházva, választott képviselőtestülettel keresi az utat a jelenkor kihívásaira. Az első polgármester, Szenohradszky Béla tragikus halálesete után Kálecz János, Barkóczi Ferenc, majd Domonyi László vezetésével változik és fejlődik a 15.000 lakos körüli dél-alföldi kisváros, 2013-tól újra járásközpontként.

Szerző: Turán István